A kötet a „medialitás" egy újszerű eszméjének az előtérbe állítását, filozófiai jelentőségének a körvonalazását célozza. Eközben döntően Heidegger és Gadamer hermeneutikai filozófiája gondolatkörében mozog. Alaptézise szerint e szerzők „eseményontológiái" egy, az ősi indoeurópai nyelvekben tükröződő „mediális, esemény-orientált" világértelmezést újítanak meg s ruháznak fel egyetemes-ontológiai jelentőséggel, s így maguk is kiváltképp e világszemlélet felől világíthatók meg. A kötet nyitó fejezete ? nyelvtörténeti kutatásokra hagyatkozva ? ezt az ősi szemléletmódot hivatott körvonalazni, elsősorban az említett nyelvek igerendszereit uraló ún. középige (mesotes) szemantikai funkciójának felfedése révén. A tét itt a „tiszta, alanytalan esemény", illetve a „mediálisan pozícionált alany" eszméinek a visszanyerése, melyeket a nyugati gondolkodásmódban fokozatosan teret nyerő aktivitás és passzivitás terminusai mindinkább elhomályosítottak. A következő két fejezet egyrészt a korai Heidegger, másrészt Gadamer munkásságát elemzi azt szem előtt tartva, miként jut bennük érvényre a medialitás itt tárgyalt sajátos eszméje. Végül a záró fejezet e gondolkodók hermeneutikai kezdeményezéseinek új összefüggésekben való továbbgondolását célozza. Egyrészt az emberi gyakorlat fő módozatai hagyományos, Arisztotelészre visszanyúló tipológiájának az újrafogalmazására tesz kísérletet; másrészt a hermeneutikai megközelítés társadalomkritikai-politikai relevanciáját igyekszik vázolni.
Valós vásárlói vélemények
