Az ajtón kilépve felragyogott az arcom, de mindjárt hátat fordítottam a verőfénynek, amely beragyogott mindent, és csak a fülemet simogatták a napsugarak, mégis minden porcikámban élveztem a nemnormális meleget, amely hirtelen mozdulattal rántotta ki a hóvirágok fejét a földből, és egymásra uszította a sirályokat a fejem fölött, miközben a világkatasztrófa gondolata és a nyomában járó bűntudat csak egyszer kísértett meg, mintha nem is sejteném, hogy Alaszka olvadozik, metán szabadul fel, hatalmas mamutok és aprócska baktériumok élednek újjá, és ha a szembejövőkre néztem, felragyogott az arcom, és ha valakit megelőztem, a szívem szaporábban vert, és ha valaki megelőzött, szívből gratuláltam, mintha nem is a vesztünkbe rohannánk mind, mint a bogár, amely a homlokomnak koppant (talán nem is bogár, hanem aprócska, földönkívüli űrhajó volt?), és eszembe juttatta az embert, aki folyton nekimegy mindennek és mindenkivel összekoccan, kapufára lövi magát és kifelé pattan, mígnem gondol egyet, leül a földre, és többé meg sem mozdul, nem csinál semmit, így kellene, de nem lehet, menni kell, acélos léptekkel átgázolni a narancsszínű migréntől fetrengő városon, hogy majd hazaérve ledobáljak magamról mindent, eget, földet, hóvirágot, takaró alá bújjak, a falat nézzem, és eljátsszam, hogy itthon vagyok, még véletlenül sem egy fordulatokban gazdag, galaktikus kalandban.
Valós vásárlói vélemények
